Három gyerekkel az oldalamon viszonylag strapabírónak tartom magam, már ami a betegségeket illeti.

Télen egy kis orrfolyás már-már kötelező, nyáron pedig a szemet-orrot gyönyörködtető alul-felül gyorsan távozó gasztrobigyók szoktak néha-néha előfordulni. Sőt, Hajnal megjelenése újabb dimenziókba vezet minket, mert mint e röpke fél év alatt kiderült, ő „füles gyerek”, most is épp naponta járunk a fülészetre, hogy „csíkot” tegyenek a fülecskéjébe, mert begyulladt. Aki tudja, érti, aki nem, az ne sajnálja, hogy nem!

Nem ellenségem a betegség. Nem rohanok azonnal orvoshoz, nem látok rémeket, nem gondolok a legrosszabbra azonnal. Ennek szellemében, Férjjel közös egyetértésben úgy döntöttünk, hogy a kötelező oltásokon felül csak egyetlen szabadon választható oltást adatunk be a gyerekeknek, ez pedig a Prevenar. Doki ajánlja, ingyen van, taknyolás ellen. Hm, jöhet. A gyerekkori nagybetegségek ellen viszont úgy véltük, annyira nem kell kapálózni. Én is voltam bárányhimlős, mégis felnőttem, és rendes ember lett belőlem. Így hát amikor hallottam, hogy az ovinkban bárányhimlő-járvány van, sztoikus nyugalommal vártam a végzetünket.

Villő erős jellem. Nem is beteg gyakran. Ahogy a jó- és a rosszkedve is abban a pillanatban a külvilágban landol, ahogy megteremtődik, úgy (vélem én) nyomja ki magából a betegségeket még csírájában. Ha el is kap valamit, pár nap alatt meggyógyul, enyhe lefolyással. Nem úgy Mesi. Ő más matéria. Lágyabb, befelé fordulóbb, többet és hosszabban beteg. Mindenki más készlettel születik a világra…

Hogy ne csűrjem-csavarjam a szót, Villő himlős lett. Betegség jött, betegség ment, a dolog nem kavart fel semmit bennünk, pár pötty, kis láz, kész. Két hét lappangás után Mesin és Hajnalon is megjelentek az első pöttyök. Még gondoltam is, hogy no, hamar le lesz tudva.

Igen ám, csakhogy a dolog itt más irányt vett, mint azt hittem. Mesinél valahogy olyan furcsán zajlott a dolog, magas láza volt napokig, nagyon levert volt, és hihetetlenül feldagadt a fejecskéje. A pöttyök is nagyok és sebesek voltak. Két nap múlva kiderült, skarlátos IS lett, még két nap után már az ügyeleten voltunk, majd két óra és benn feküdt a kórházban.

Oldalakat tudnék írni az élményeimről, de nem teszem. Kiemelek inkább néhányat, ami érdeklődésre tarthat számot. Az egyik, hogy volt olyan pechünk, hogy péntek este kerültünk be, így a dokik jóindulata ellenére hétfőig nem sok minden történt, azon túl, hogy a láz nem múlt, az aggodalmam nőtt, és az intenzív osztályon feküdt(ünk). A hétfői vizit viszont kárpótolt minden addig elmaradt dologért. Már majdnem elfelejtettem ugyanis, hogy mi is a módi a kórházakban.

Reggeli vizit, doktorok be, gyerekre ránéznek, majd a fődoki határozott és ellentmondást nem tűrő hangnemben megkérdi (nem, inkább felkiált), hogy miért nem volt ez a gyerek beoltva himlő ellen. Tessék? A gyerek himlős. És ránézésre elég vacakul van. Mi is akkor ennek a kérdésnek a lényege? Rövid vita során egyértelművé vált, hogy véleményünk a választható oltásokról nem egyezik és nem is fog soha, viszont az is kiderült, hogy mi tudjuk rosszul, és ebbe a betegségbe bele lehet halni (igen, ezt mondta!), és már volt is ilyen (!), és részletesen ecsetelt egy nemrégiben volt beteg esetét, akit végül lélegeztetőgépre kellett tenni.

Miután kellő energiám ráment arra, hogy ne legyek idegesebb a szükségesnél, valahogy mégis ki sikerült belőlük préselni, hogy akkor most milyen kezelést is tartanak szükségszerűnek, és mi lesz a kislánnyal.

Ez pedig nem volt más, mint több napig tartó antibiotikum-kúra vénásan plusz egy hetes kórházi koszt. Nem volt ez sok macera, a kórházi rutinban még találtam is valami megnyugtatót, nem nekem kell a bogyókat-cseppeket fejben tartani, mégis megdöbbenve tapasztaltam, hogy két és féléves nagylányom pár nap alatt egyévessé fejlődött vissza. Regrediálódott, ahogy a szakma mondaná. Szívbe markoló volt látni, hogy annak ellenére, hogy egy percig sem volt egyedül, mégis mennyire megviselhette a dolog, hiszen az első időkben egyáltalán nem beszélt (velem sem), csak mutogatott, sírt és nyökögött. Úgy kommunikált, mint egy egyéves gyerek. Kicsit később velem már beszélt ugyan, de mások jelenlétében nem, még később ez is javult. Volt, hogy annyit válaszolt a nővérkének, hogy „nem mondom meg”. Ahogy javult az állapota, úgy javult a kedve is, és a beszélgetőkedve is, de az orvosokkal végig nem beszélt egy szót sem. És tőlem nem távolodott el egy méternél messzebbre, ha csak tehette.

Másik dolog, ami a regressziónak iskolapéldája, hogy a hónapok óta még éjjel is szobatiszta gyerek a kórházban visszaszokott a pelusra. Ő maga kérte, és nem ellenkeztem, mivel amúgy is volt elég bajunk. Most egy hónappal a kikerülésünk után tartunk ott, hogy lassan kezdünk visszaállni a pelusmentes üzemmódra. Szépen lassan, ahogy ő kéri.

Ilyenek történtek velünk. S ha valakiben feszültséget okozott volna a doktoros rész, megnyugtathatom. Az intenzívről való átkerülésünkkor feladatomnak éreztem, hogy elmondjam neki a véleményem. Nem arról, hogy hülyeség a védőoltás, bár a véleményem nem változott meg, csak árnyalódott. Hanem arról, hogy az emberek sokfélék. És az is beteg lesz, aki nem úgy vélekedik, mint az orvos. És őt is meg kell gyógyítani, s nem ijesztgetni kell(ene). Hm, nem tudom, hogy mit értem el vele. Mindenesetre nem ragadt bennem, hogy aztán más utat találva – esetleg betegség formájában, sok-sok ki nem mondott társával együtt – jöjjön ki.