Büntetés – avagy mit csináljunk, ha fogytán a D-vitamin? Csöpögtessük a földre…

Van egy jókislánykám és egy ördögfiókám. (Meg egy zsebibabám, aki még zsákbamacska – hogy melyik lesz e kettő közül, még a jövő zenéje.)

Tehát angyalka és rosszposztó, a gyors ítélet alapján legalábbis. Hogy melyik melyik, nem titok, csak a szemükbe kell nézni. Múltkor is egy társaságban barátnőm, nevezzük Bének, el is szólta magát. Épp arról meséltem, hogy milyen rosszaságot csinált a gyerekem, akkor sem neveztem nevén a történet pergése miatt, és Bé lelkes bólogatás közben tágra nyílt szemmel kérdezte, hogy „ez Villő volt, ugye?” Szóval a címke már rajta van; nem csak nekem tűnik olybá a dolog, hogy Villő hevesebb, kártékonyabb természet, Mesi lágyabb, mindenért engedélyt kérő… Ez axióma. Két eltérő természet, két külön reakciót vált ki a világból s belőlünk, szülőkből. Még a „rosszaság” is, amit persze mindkettő elkövet természetéből fakadóan többször vagy kevesebbszer. Pedig ugyanazért a rosszaságért ugyanabban a családban hasonló büntetésnek kell(ene) járnia.

 

Mi is a rosszaság?

 

Mi az a gaztett, amikor mi, szülők, feltétlenül úgy érezzük, hogy isteni szigorral le kell sújtsunk, és a növekvő nemzedék elsatnyulása elleni küzdelem okán, vagy a családi rend megtartása érdekében (vagy csak mert már nem bírjuk tovább idegekkel), elkezdünk büntetni? Kiabálni, sarokba állítani, jutalmat-esti mesét megvonni stb. Nálunk például egy tipikus ilyen helyzet a folyékony dolgok kiöntése. Gluggy. Igen, a gyerekeim imádnak öntögetni, nézni, ahogy a folyadék egyik tálból a másikba, tálból kanálba, vagy éppen a padlóra csorog/csepeg. Amíg kicsik, addig élvezettel kenik szét, mikor nagyok, akkor már csak l’art pour l’art. Gyors saccolással úgy vélem, több Széchenyi-portrés bankónk bánta már e szenvedélyüket. Könnyű mondani, hogy mért hagytuk. Nem hagytuk, mégis megtörtént. Ami folyik, az gyorsan teszi ezt, pillanatok kérdése az egész.

 

És mi nem rosszaság?

Amikor a szándék nem rossz. Ilyenkor nem büntetünk. No, ezt elég nehéz megvalósítani, pedig nagyon megéri. Még a gyerek is jobb lesz tőle. „Heveskénk” legalábbis nagyon meghálálja. Ő egy kis elefánt a porcelánboltban, ugrál, ha boldog, csapkod, ha mérges, és általában e két végletes érzelem valamelyikében leledzik. És ebből fakadóan a dolgok törnek-szakadnak-leborulnak, még akkor is, amikor nem ez a cél… Ha ilyenkor a szándékot tartom figyelem előtt, és nem a kárt,(„Tudom, hogy jót akartál!”) akkor nem büntetünk. De felhívjuk rá a figyelmét, hogy nem örülünk a dolognak. Annál is inkább nehéz ez, mert ha nagy a kár, az ember akaratlanul is bepipul. Például amikor összetörik a kedvenc csésze, megreped a mobiltelefon-kijelző vagy felborul a babakocsi gyerekestől, mert meg akarta ringatni, amikor sírt.

A legrosszabb: az üres fenyegetés.

A gyerek szidalmazása, címkézése, lealacsonyítása romboló és rossz kört indít el. Mégis, kell valami a szülőknek, ami a sok magyarázás, lelki-és hegyibeszéd után végső aduként a kezünkben marad. És ez a büntetés. Legjobb, ha ez valami szeretett dolog megvonása, például a figyelemé, (Amíg így viselkedsz, nem is látlak.) vagy társaságból való kivonulás (Ha nem tudsz a többiek zavarása nélkül homokozni, akkor haza kell menjünk.). Fontos azonban, hogy csak kevés esetben fenyegessük vele a kis rosszposztót. Az üres fenyegetés hatástalan, és a tekintélyünk is odalesz. A gyerek rosszalkodik tovább, tudva, hogy anya/apa csak a levegőbe beszél.

És ami nekünk bevált.

A titok nyitja a fokozatosság, és a nagyon ritkán beváltott ígéret. Szerintem. :-) Ha a helyzet mégis bekövetkezik, és kis bambinónk csak nem hagyja abba az idegtépést, nem várunk addig, amíg „eddig-eddig-eddig” leszünk. Szólunk, már az első alkalommal. Ezt ne csináld, ez zavar. Ha folytatja, a hangunkat is felemeljük, lássa, hogy a türelmünk fogytán. Mondjuk is néha. Lassan elfogy a türelmem, hagyd ezt, ez nagyon zavar engem! Ha itt nem áll meg a történet, elővételezzük a büntetést (muszáj leszek megbüntetni téged!), ekkor is folytatódik az anyaszomorítás, akkor, és csak akkor be KELL következzen a dolog. Ami nem is olyan könnyű. Például esti odabújást megvonni Mesitől, mint ahogy az ma este is történt. A kis „angyalka” tudniillik ma élvezettel nézegette (nem először), ahogy a D-vitamin az adagolós üvegből cseppenként a földre hull. És az asztalra. Csepp csepp után. Potty. Potty.

És reményeink szerint most egy darabig ez nem fog előfordulni. Biztonságban van a D-vitamin, a tusfürdők, a tejszínhab és a majonéz. Egy darabig…

 

Bergyár Judit - pszichológus, Székesfehérvár

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>