A név kötelez(ő) – névválasztás pszichológus szemmel

A név kötelez(ő) – névválasztás pszichológus szemmel

Nos, az tény, hogy sosem éreztem magaménak a választást úgy igazán-teljesen… Tünde – így hívtuk őt egy jó darabig, amíg a méhemben élt még. Egészen pontosan októbertől decemberig. De aztán – pszichológus létem ide vagy oda – belebonyolódtam a névanalízis tanulmányozásába. Tünde… olyan személyiség kialakulását segíti, aki szinte megállíthatatlanul halad a céljai felé… Huh, ilyen már van egy itthon! Nem kis energiánkba telik lebeszélni dolgokról, veszélyesekről, undokokról, fülsiketítőkről… Félreértés ne essék, a Tündékkel nincs bajom. Sőt. Egyik legkedvesebb barátnőm is Tünde. Felnőttként értékelem és szeretem, ha egy embernek vannak céljai, azok mellett kiáll, véleménye van stb. No de az anyjának lenni! Az már más kérdés, kérem szépen… Az 24 órás szolgálat, ezzel nem érdemes viccelni! Így hát tudomány és észérvek ellenére az érzések döntöttek: a „Tündének” mennie kell.

De mi legyen hát akkor? A Férj kezdetben is a Tímeát kedvelte jobban. Tímea, Tímea. Hm. Ízlelgettük, próbálgattuk, persze ellenőriztem a névanalízis alapján is. Átment a rostán. Már a gyerekek is így szólították őt a pocakban. Tímeja. Egy gond volt csak. A Timi. Titi, Timó, Tímea: mindenhogy tetszik a név, de valahogy az én kislányomat nem Timinek hívják. És nem állom, ha valaki megszabja másoknak, hogy hogy szólítsák a gyerekét. Pont én legyek ilyen? Így hát lógtunk a levegőben, név sehol, mindenkinek ezt a kettőt mondtuk, remélve, hogy valamelyikkel csak megbékélek majd a vége felé, és le tudom tenni a voksomat. De nem. A libikóka csak ingadozott, egyszer ez, egyszer az tetszett jobban, de sosem voltam elégedett. Mígnem – egy csütörtök este mondom a Férjnek, hogy nézzük már át a listát még egyszer, hátha találunk valamit. Volt is egy, ami tetszett.

Pénteken felgyorsultak az események. Délutánra programunk volt: Villő egyik kedves ovis társához voltunk hivatalosak játszani. De délben már gyanús volt, hogy a kisbaba készülődik kibújni. Azért még nem adtam fel a reményt, hisz a szülés nem egy fél óra alatt szokott lezajlani. Gondoltam, mire odajutunk, addig még belefér egy óra barátkozás! Mint utóbb kiderült, tévedtem.

Kettőkor már lemondtam a vendégséget. Fél háromkor sürgető hívás a Férjnek, hogy igyekezzen, mert bajok lesznek. Háromnegyed: sapkával a fejemen fel-alá sétálok, hogy indulhassunk. Ja, de Villőt az oviból is haza kell hozni még!

Három óra öt perc, Férj megérkezik, gyors lepakolás után már vissza is a kocsiba, és irány a kórház. Három óra tizenöt, betegfelvétel. Három húsz: sms anyukámnak, hogy itt az idő! Az azonnali válaszra utaló csippanást már a szülőágyon hallottam… NST: oldalfekvés, kínok kínja, pedig csak 10 perc az egész. Fel akarok állni!! De nem lehet, mondja a doktor, nézzük meg a babát, hogy áll. Hát, már nagyon úgy áll, nyomjon Judit! Egy tolás, két tolás, és négy óra nulla nullakor már a mellkasomon feküdt a pici… Majd elvitték kis időre vizsgálatokra.

A nővér a papírral nem sokkal ezután érkezett. A kislány neve? Jó kérdés… Összedugtuk a fejünket, hogy is legyen, mi legyen. Féltünk a hirtelen váltástól. A törvények ugyan lehetőséget adnak arra, hogy akár egy ideig gondolkodjunk, de ezt persze meg sem mertem említeni. Biztos nem én lettem volna a kedvenc beteg az osztályon, ha megteszem! Az osztály dolgozóinak persze volt véleményük, és meg is mondták. Nem, nehogy Tímea legyen! Jaj, nem, ne Tünde legyen, a Tímea sokkal szebb! Közkérdés lett az ügy.

Én mindenesetre annyit mertem kérni, hogy a kislányt látni szeretném a döntés előtt. A szemét, csak a szemét… Nővér térül, nővér fordul, visszasiet a kezében a bebugyolált bébinkkel. No, anyuka, nézzen a szemébe, és mondják meg végre a nevét, mert nekem lassan mennem kell, és le kell adjam a papírt! Nem volt apelláta. Ennyit a törvények adta lehetőségekről. (Anyukám mindig is mondta: elsőbbséged kislányom akkor van, ha megadják…)

Így hát döntöttünk.

Aznap éjjel nem aludtunk jól. Én sem, Férj sem. Jól döntöttünk? Nem volt túl hirtelen? Jó nevet választottunk? A baba első éjjel a megfigyelőben aludt. Én meg kétségek közt hánykolódtam a kórházi ágyon. Jaj, nem Tímeás arcocskája volt mégis? Hozzák már vissza azt a gyereket! Ilyen hosszú, keserves éjszakát! Négy óráig kellett várni a sötétben, akkor éhezett meg először. A csecsemős nővér behozta. Ránéztem, és megnyugodtam. Hisz jól döntöttünk…

Hajnal lett a kislány neve.

 

Bergyár Judit - pszichológus, Székesfehérvár

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>