A kicsik is picik. A nagyok is kicsik. A nagy gyerekek a kistesó mellett.

A kicsik is picik. A nagyok is kicsik. A nagy gyerekek a kistesó mellett.

Már egyszer végigcsináltuk, hogy új gyerek születik a másik mellé. Nagy fejtörést okoz egy első gyerekes szülőnek, főként, hapszichológus az illető, hogy hogyan fogadja majd a nagy a kistesót, mennyire fogja megviselni őt, és főként hogy hogyan kezeljük majd az esetleges „kilengéseket”…
Mesi születése Villő életében kisebbfajta földrengéssel ért fel. Úgy körülbelül most jöttem rá erre, így röpke két év elteltével. Hallottam már arról, hogy különböző elméletek vannak arról, mi is a legideálisabb korkülönbség a testvérek között, Ranschburgnál egyszer három évet olvastam, a köznyelv sokszor a két évet említi, merthogy hamar összenőnek. De a két év ellenében szól viszont, hogy akkor tombol az én fejlődése, a dackorszak kezdődik (ami korábban szintén három éves korra volt tehető, de manapság már két éves kor körül említik a kezdetét). Egyetlen kétéveshez is mega-adag türelem, kitartás és humor szükségeltetik, nemhogy ha épp mindenórás az ember, pláne, ha újszülött van a családban!

show off

No de gyerekszülés kérdésében, illetve az időzítés kérdésében sokkal több dolog játszik közre. Anyagiak, szülők kora, energiaszintje ésatöbbi, ésatöbbi. Így hát marad a jól bevált módszer: jön a baba, és majd meglátjuk, hogyan lesz.

Nos, mint már utaltam rá, Villőnél nem ment annyira zökkenőmentesen a dolog. Apróbb fennakadásokként nyugtalanság, rosszabb alvás, anyához való ragaszkodás ütötte fel a fejét. Apa nem létezett – még a popsiját sem engedte neki kitörölni. Mondanom sem kell, mekkora segítségtől lettem így megfosztva! De ami a legnagyobb következménye volt a Mesi születésének, az talán a máig tartó rivalizálás. Talán mi is hibásak voltunk – én mindenképp. Elvártam Villőtől, hogy értse meg, hogy csendben kell lenni, ha alszik, hogy nem tudok figyelni rá, ha eszik, és úgy egyáltalán, értse meg… Hát nem érti meg. Egy kétéves nem érti meg, és nem is ez a dolga. Most, hogy Hajnal megszületett, és Mesi épp két éves, látom csak igazán, hogy mennyire pici még. Így hát ez alkalommal új stratégiát vezettünk be.
És milyen jól tettük! Bár ezt már a múltkor is így csináltuk, de rengeteget beszéltünk a kicsi születéséről. Minden tekintetben. Villőt már a részletek is érdekelték (hogyan „születik ki”, mit csinál épp a hasamban, neki is lesz-e gyereke), míg Mesi inkább csak édes kábultságban nyugtázta hasam növekvő méretét. És hogy mennyire nem nagy még a négyéves sem, bizonyítja, hogy naponta átlag ötször eljátszottuk Villővel, hogy ő van a pocakomban, nagyon várom őt, és megszületik.

A forgatókönyv a következő: Reggel van (vagy déli alvás, vagy esti, mindegy, csak legyen egy fekvő anya meg egy takaró), Villő odabújik a paplan alá hozzám, alig fér el a hasamtól, de azért jó szorosan odapréselődik, biztos, ami biztos. Közli, hogy most ő lesz Tímeja (ugye az utolsó napig Tímeaként tartottuk számon a pocaklakót), és „kiszületik” majd (igen, így használta a kifejezést), és nagyon várjam, és mondjam el neki, hogy mennyire szép és ügyes. A szülés – a valódi – közeledtével egyre kidolgozottabb volt a játék, voltak fájások, már a szülőszobára is be kellett jelentkezni („Anya, most menj a receccióra” – szólt ki a pocakomból), meg kellett várni az orvost, és a 4-es szülőszoba volt szabad épp. És Villő-Tímea megszületett. Négyszer-ötször egy nap. És nagyon vártuk. És nagyon szép volt és ügyes. Mindig. A szerepjáték hatása hatalmas…

Az új stratégia része még továbbá az, hogy már nem várom el, hogy értse meg… Kis szomorúsággal tölt el, hogy anno nem tudtam ezt így csinálni, de talán még nincsen minden veszve. Villő és Mesi mindig és bármikor odajöhetnek hozzám, élhetik saját életüket, játszhatnak, kiabálhatnak, ahogy kedvük tartja. Az, hogy a kicsi létezik, és erre oda kell figyelni, főleg az én gondom már. Ha Hajnal alszik, átmegyünk a másik szobába, vagy ki az udvarra. Ha épp cicizik, akkor Apa veti be magát, hogy addig ne haljanak bele az unalomba. Ha ez éjjel van, mármint a cicizés, és Villő jön „segíteni”, akkor szívesen fogadom. Együtt pelenkázunk, együtt etetünk. Éjjel kettőkor. Persze ez az új módi nem azt jelenti, hogy nem kell tekintettel lennünk egymásra. Ha épp muszáj Hajnalra figyelnem, akkor megkérem őket, hogy várjanak, vagy segítsenek, vagy beszélgessünk addig. A változás bennem történt. Elfogadtam, hogy a kétéves még milyen pici. És a négyéves is. És szükségük van arra, hogy ezt tartsam is szem előtt.

Bergyár Judit - pszichológus, Székesfehérvár

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>